Almási Miklós: Anti-esztétika

„A lételméleti szerkezet leírásához Hartmann kínálja a legtisztább (igaz, legegyszerűbb) áttekintést Esztétikája objektivációkról szóló első fejezeteiben. A művész által megjelenített szellemi tartalom csak úgy juthat el a befogadóhoz, ha tárgyi alakot ölt. Ez azt jelenti, hogy az alkotás mind létrehozójával, mind befogadóval szemben kész, lezárt tárgyi alakot kap. Nem a létrehozás folyamata, hanem végeredménye a művészről „leszakadt” gyümölcse kapja a műtárgy nevet. (Külön kérdés, hogy mikor érkezik el a művész ahhoz a pillanathoz, amikor úgy „érzi” kész az alkotás. Ilyenkor mintha maga a mű szólna rá, hogy minden további ecsetvonás vagy csiszolás csak ronthat rajta.) A mű teljes leválásának pillanata megfoghatatlan „határ”. Elvileg és látszólag az alkotó bármit tehetne vele, hiszen saját szellemi gyermeke, valójában már a keletkező műnek is objektív telosza van (azaz már az ötlet pillanatában valamilyen forma fel törekszik a mű-csíra). Ez a kvázi-objektív formaintenció, a születő mű által diktált konstrukció rendeli maga alá a művészt, és ez fogja majd le az alkotó kezét az elkészülés pillanatában. 

Az alkotó felől elindulva maradjunk paradoxonunknál: az író nem azt írja, amit eltervezett, a mű önmagát formálja az író segédletével, és az eredmény valami más lesz, mint amit a művész akart. Természetesen az eredeti döntés, hogy szobrot vagy regényt fog-e alkotni, a művészé. Csakhogy amint megfogant a műalkotás, amint körvonalazódtak a műalakok, máris bizonyos önállóságot nyernek, elszakadnak az írói szándéktól, saját útjukat járják. Olyan utat, melyet a művésznek - ha nem akar erőszakot tenni alkotásán - csak követnie szabad. Tehát már a készülő mű is szinte parancsolóan írja elő, melyik szereplőjével mi történjék, és még inkább, hogy minek nem szabad vele megtörténnie.  A daimonionja ezt az alkotó kettősséget írta le: bár a művész a teremtő, mégis mintha egy lelkében lakozó idegen mondaná meg, mit kell csinálnia és alakjai pályafutását illetően nem követheti saját rokonszenveit, reményeit, érzelmeit. Balzac írja egyik levelébe, hogy képtelen volt aludni a napi munka után, mert meg kellett „ölnie” egyik kedvenc szereplőjét. Miért kellett? Hiszen ő találta ki szereplőit, látszatra saját kezében van alakjainak sorsa, kitalálhatna valami kedvező megoldást kedvence számára. Balzac azonban tudta, hogy nem járhat el így, az alakok logikája, a többi figurához és regényvilághoz való viszonya egyaránt valami kváziobjektív pályát ír elő hőseinek, amit ő- mintha daimonionjának engedelmeskedne – csak követhet, ha nem akarja elrontani a művet. (Az alkotási folyamat másik görög fogalma a maieutiké, a bábáskodás – a művész ugyanis csak segíti világra jönni a művet, ami belőle jön ugyan, de ami fölött nincs hatalma.)
Ezért áll a mű mindig alkotója fölött: parancsol neki, irányítja a kezét. Másképp fogalmazva: a művész függő helyzetben van saját alkotásával szemben. „Annak foglyai vagyunk, amit mi hoztunk létre.” (Iser,1976.207.o.) A mű ugyanis sokrétűbb szerkezet, mint amit az alkotási folyamatból át lehetne tekinteni, nemcsak a művész tudatos komponáló munkája alakítja, hanem az azt kísérő intuitív, féltudatos gesztusok, az érzéki tudat nyelvileg ki sem fejezhető impulzusai is. Ez utóbbiak formailag úgy elrejtőznek a mű komplex alakjában, hogy talán az alkotó sem tudja őket később felismerni, utólag sem tud róluk számot adni. Ezért van az is hogy a művészek – néhány jeles kivételtől eltekintve – nem alkalmasak saját művük interpretálására. Az alkotás során felmerült technikai problémák megoldásáról többet tudnak ugyan, mint a hivatásos műelemzők, a mű jelentésrétegeit azonban csak hozzávetőleg képesek áttekinteni. (A költők saját verseiket ezért tudják csak halványan előadni.)
Végül legtöbbször a jelentést átfogó filozófiai-gondolati hatás jellege is merőben eltér az alkotók értelmezéséről. (Közismert tény, hogy Csehov komédiáknak hitte darabjait, és ezzel konfliktusba is került Sztanyiszlavszkijék színi értelmezésével, akik apró tragédiák ötvözetekeként fogták fel műveit.) Így aztán nem csoda, hogy a jó alkotás eltakarja létrehozóját – remekművekből alig valamit lehet megtudni szerzőikről.
A művészi gyakorlat régi tapasztalat ez: a regény „íródik”, a festmény „alakul” ,  bizonyos hányada ugyan tudatos télosz révén születi, jelentősebb része valahogy úgy, hogy a regény „kijön az írógépből” , hogy „egy kis sárgát kell ide még felvinni” – minden diszkurzív indokolhatóság nélkül., mintegy véletlenszerűen. De csak látszatra, mert az alkotásfolyamatot tekintve szükségszerűség mindez: elvétése a mű értkéből vonna le. Vagy is a mű objektív szerkezete vezeti a művész kezét, ha ő engedi. Az eredmény olykor számára is meglepetés. (28-29. o.)

• Almási Miklós: Anti-esztétika (Szekszárd, 2003, Helikon Kiadó, 21, 28-29.)